Kurt Vonnegut - A science fictionről

A science fictionről*

New York Times, 1965. szeptember 5.

Évekkel ezelőtt, gépekkel és gépekről szőtt gondolatokkal teljesen körülvéve, a General Electricnél dolgoztam Schenectadyban, így aztán írtam egy regényt az emberekről és a gépekről, amelyben gyakran a gépek a győztesek – ahogy az végül történni fog. (Utópia 14 volt a címe, és jövő tavasszal újra kiadják keményfedélben) Aztán az ismertetésekből megtudtam, hogy science-fiction író vagyok.

Addig erről nem volt tudomásom. Úgy képzeltem, hogy az életről írtam regényt, azokról a dolgokról, amelyeket elkerülhetetlenül láttam és hallottam Schenectadyban, abban a nagyon is valóságos városban, mely most elég idétlenül a borzalmak birodalmában terül el. Azóta a science-fiction feliratú iratrendező fiók ingerlékeny lakosa vagyok, és nagyon szeretnék kikerülni innen, különösen amióta annyi komoly kritikus összekeveri ezt a fiókot a nyilvános férfivécék falán függő fehér porcelán alkalmatosságokkal.

Láthatóan az ember úgy kerül ebbe fiókba, hogy hajlandó észrevenni a technológia létezését. Továbbra is fennáll ugyanis az a vélekedés, hogy az ember egyszerre nem lehet elfogadott író és értheti meg, hogyan működik a hűtőszekrény, csakúgy, amiként nem lehet úriember az, aki barna öltönyt visel a Cityben. Talán a felsőoktatás a hibás. Tudom, hogy az angol szakos diákokat arra biztatják, hogy utálják a kémiát és a fizikát, és legyenek arra büszkék, hogy nem olyan unalmasak és különcök és humortalanok és háborúpártiak, mint a mérnökhallgatók a szemközti szárnyban. Mivel pedig az angol szakos hallgatók ritkán tisztelik meg aláírásukkal az angolórák jelenléti íveit, sok közülük komoly kritikussá válik. Arról már beszéltem, hogy ugyanezek a komoly kritikusok mit művelnek azzal a fiókkal, amiben én is vagyok.

De akadnak, akik szeretnek ebben az émelyítő fiókban élni, akiket riaszt a tudat, hogy egy napon kilakoltathatják őket innen, hogy egy napon annak tarthatják őket, amik valójában: egyszerű, öreg novellistának vagy regényírónak, aki megemlíti műveiben a technológiát és a tudományos kutatást. Boldogok ebben a fiókban, mert itt az emberek többsége éppúgy szereti a másikat, ahogy a régivágású családok tagjai feltételezhetően szeretik egymást. Gyakran találkoznak, vigasztalják és dicsérik egymást, húszoldalas vagy hosszabb, sűrűn teleírt leveleket váltanak egymással, nagy szeretettel itatják le egymást és így vagy úgy milliónyi szívdobbanásban és nevetésben egyesülnek.

Egy darabig velük lógtam, és bár nagyvonalú és szórakoztató lelkek, most egy olyan igaz kijelentést teszek, amitől a plafonon lesznek. Ezek az írók egyesülés mániásak. Egy páholy tagjai. Ha nem élvezték volna annyira a saját bandájukat, nem létezne az a kategória, hogy science-fiction. Imádnak egész éjjel fennmaradni és azon a kérdésen vitázni, hogy mi a science-fiction. Az ember pont ugyanilyen hasznossággal firtathatja, hogy: „Mik azok a Jávorszarvasok?” vagy „Mi a Keleti Csillag Rendje?”

Nos, szürke és egyhangú lenne a világ értelmetlen társadalmi csoportosulások nélkül. Sokkal kevesebb mosoly lenne benne, és kábé századennyi irodalmi megjelenés. És ez kizárólag a science-fiction megjelenésekre vonatkozik. Ha valaki csak egy icipicit tud írni, valószínűleg megjelentetik. A Magazinok Aranykorában, amely nem is volt olyan régen, oly nagy volt a kereslet a megbocsáthatatlan szemétre, mely az elektromos írógép feltalálásához vezetett, és véletlen egybeesésként finanszírozta szökésemet Schenectadyból. Boldog idők! De manapság már csak egyetlen fajta magazin létezik melyben egy hablatyoló másodéves azonnali írói elismerésre számíthat. Találd ki, mire gondolok!

Ezzel nem azt állítom, hogy a science fiction magazinok és antológiák és regények szerkesztőinek nincs ízlése. Van ízlésük, és időről dőre velük dolgozom. Azok a népek, akiket ezen a területen ízléstelenséggel lehet vádolni 75 %-ban az írók, és 95 %-ban az olvasók – vagy inkább nem is annyira ízléstelenek, mint gyermetegek. Érett, felnőtt viszonyok, fűződjenek akár gépekhez is, nem izgatják a mosdatlan többséget. Egész tudományos ismeretanyagukat már 1933-ban közölte a Popular Mechanics. Politikai, gazdasági és történelmi tudásuk az Information Please Almanach 1941-es évfolyamából ered. Amit férfi és nő viszonyáról tudnak, az többnyire régi képregények eredeti és pornografikus változataiból származik.

Egy ideig egy kissé szokatlan középiskolában, kissé szokatlan gimnazistákat tanítottam és a kortárs science-fiction – egyáltalán, bármilyen science fiction – olyan volt a fiúknak, mint macskának a macskagyökér. Nem tudták megkülönböztetni egymástól a sztorikat, azt gondolták, mind csodálnivaló, kiváló. Azt hiszem, azon kívül, hogy újdonságot jelentettek számukra a képek nélküli képregények, leginkább az olyan jövők biztos ígérete vonzotta őket annyira, amelyekben ők maguk, úgy ahogy voltak, képesek lettek volna elboldogulni. Ezekben a jövőkben, úgy ahogy voltak, pattanásostul, szüzességestül, mindenestül, legalább magasabb rangú tiszthelyettesek lehettek volna.

Érdekes módon az amerikai űrprogram nem izgatta őket. Nem azért, mert túlságosan felnőttnek tartották a programot. Éppen ellenekezőleg: elbűvölően tudatában voltak annak, hogy az űrprogramot éppen olyan botfülű serdülők finanszírozzák és hajtják végre, mint ők maguk. Egyszerűen realisták voltak: kételkedtek abban, hogy egyáltalán valaha is leérettségiznek, és tudták, hogy bármilyen csudabogár, aki abban reménykedik, hogy alkalmazzák a programban, minimum B.S. fokozattal rendelkezik, és az igazán jó helyek a Ph.D. fokozatú különcöknek jutnak.

Egyébként a többségük igenis leérettségizett. És sokuk most vidáman olvas olyan jövőkről, jelenekről, sőt múltakról – 1984, A láthatatlan ember, Bováriné – melyekben senki sem képes elboldogulni. Külösen odavannak Kafkáért. A science fiction prókátorai azt mndhatják: "Aha! Orwell és Ellison meg Flaubert és Kafka szintén science fiction írók!" Gyakran mondanak ilyeneket. Néhányuk elég bolond ahhoz, hogy még Tolsztojt is zsákmányuknak tekintsék. Ez olyan, mintha azt állítanám, hogy minden említésre méltó ember, akár tud róla, akár nem, alapvetően a Delta Üpszilon diákszövetséghez tartozik – mely véletlenül az én diákszövetségem. Kafka reménytelenül boldogtalan D.U. lenne.

De figyelj csak! Hadd beszéljek még a magazin- és antológiaszerkesztőkről és kiadókról, akik a science fictiont elvenen és elkülönülve tartják: mindannyian egyformán ragyogó, érzékeny és tájékozott emberek. Azok közé a néhány értékes amerikai közé tartoznak, akiknek elméjében édesdeden összefonódik C.P. Snow két kultúrája***. Töméntelen rossz cuccot kiadnak, mivel jó kéziratot nehéz találni és úgy érzik, kötelességük bátorítani minden írót, akinek van gyomra bevezetni a technológiát az emberi egyenletbe – függetlenül attól milyen borzalmasan ír. Jó nekik. Telt idomú képeket akarnak az új valóságról.

És időről-időre meg is kapják. Amerika oktatási folyóiratokon kívül megjelenő legrosszabb írásai mellett néhányat a legjobbak közül ők közölnek. Az alacsony költségvetés és az éretlen olvasótábor ellenére képesek elcsípni néhány igazán kiváló sztorit, mert pár jó író ezt a mesterséges kategóriát, ezt a "science-fiction" cimkével jelölt iratrendező fiókot mindig otthonának tartja. Ezek az írók gyorsan öregemberek lesznek és kiérdemelték, hogy nagynak nevezzük őket. Nincsenek megbecsülés híján. A páholy folymatosan ünnepli őket. És szereti.

A páholy feloszlik majd. Előbb-utóbb mindegyik feloszlik. És egyre több író a "főáramban" – ahogy a science fiction népség nevezi a világot a fiókon kívül – fogja bevetni a technológiát a meséiben, legalább annyi tiszteletet megadva neki, mint amennyi az elbeszélések folyamán a gonosz mostohának kijár. Mellesleg, ha olyan történeteket írsz, melyben gyengék a párbeszédek, a motivációk, a jellemek és a józan ész, jól teszed, ha keversz bele egy kis kémiát vagy fizikát vagy akár boszorkányságot, és elküldöd egy science fiction magazinnak. Egy marketing tipp: a legjobban fizető és láthatóan a legszegényesebben ítélő science fiction magazin a Playboy. Próbálkozz először a Playboynál!

Kurt Vonnegut

* On Science Fiction**
** Galaktika 16, Móra kiadó, 1965
*** C.P. Snow szerint a természettudományok és humaniórák közötti párbeszéd hiánya akadályozza a világ problémáinak megoldását.